A templomajtó kilincse

Legújabb cikkünk egy vendégszerzőnk, Osvald Szilvia novellája a templomajtó kilincsének életéről szól. Fogadjátok szeretettel!

A falu felől érkező, távoli harangszó szállt keresztül a csendes erdőn, amikor megérkezett December, a dermedt párát lehelő vándor, havas nyomokat hagyva léptei után a fagyott talajon. Egy tömött-bundás rókával találkozott, mert a deres bajszú November már itt járt előtte és kiosztotta a télikabátokat. A vörös bundás kalóz bátran nézett Decemberre, állta annak tükörszínű, jeges tekintetét. Erős volt, mert tavasszal sok nyúlfiat ebédelt a mezőn és a szántók barázdái között, nyáron a fácánok közül szedett vámot az erdőszéli sűrű cserjésekben, ősszel pedig makktermésen hízott egérkéket falatozott a tölgyfák alatt. A Tél fiának tetszett a karakán róka koma, úgy döntött meghagyja tavaszra, sőt, neki adott néhány öreg varjat, gyenge őzsutát, hogy télen se maradjon üres a vörös kabátos úrnak se asztala, se gyomra a rókavárban, hol fiakat etető asszonyával él.

December még tett-vett az erdőben, aztán benézett a kertekbe, falvakba. Betakarta a gyümölcsfák ágait, hogy szélhámos rokona, a Fagy nehogy kárt tegyen a bennük alvó rügyek ígéretében. Hópihéket aggatott a madáretetőkre, majd lehúzott a rábízottak listájáról egy-két sárga mellényes cinkét, rozsdástorkú vörösbegyet, éltes szarkát. Ezután havas álmot hintett a fal mellett pihenő kerékre, míg az hajdani poros utak víg patkódobogásos, zörgő iramáról álmodott. Mellette egy malomkő szunnyadt téli szendergésben, lisztfelhő helyett havas szitálásban.

Egy utcával arrébb December megigazította fején hódarás kucsmáját és belépett a templom udvarára, ahol dérrel csipkézte a magyal örökzöld leveleit, felöltöztette az orgonabokrok csupasz gallyacskáit, zúzmarával díszítette a fák ágait, reggelre pedig jégvirágokat rajzolt a parókia ablakaira.

„Nekünk nem árthatsz!” – gondolták a toronyban a harangok és kilenc órára kondulva nevettek a téli reggelre. A templomajtó öntöttvas kilincse viszont dideregve ébredt, mert hóharmat borította míves alakját. Vajon mire gondolt didergése közben? Mert miért ne őrizhetne ő is megannyi történetet..?

Néha üzent neki a torony mély, meghatott kondulásokkal arról, hogy ő mikor született, hogy huszonegy évvel ezelőtt építették az Isten házát teljes három éven át. A míves kilincs mindig tudta, hogy a harangok évfordulóra vagy ünnepre szólnak-e éppen, most kikre emlékezik és mire emlékezteti az embereket. Ilyenkor a kilincs is elgondolkodott, hogy ő bizony nem tudja pontosan mikor született, de feldereng emlékeiben egy kormos kovácsműhely, ahová néha beszűrődött kintről a fény, ami egészen más volt, mint a tűzhely vörös lobogása, vagy a hunyorgó parázs meleg pillantásai. Egy kovácsműhely, ahol született olvadó forróságban, kihűlő kalapácsütésekben, felpattanó és szétrebbenő szikrák között. Emlékezett a durva érintésű, de gondos kezekre, melyek átadták egy másiknak, aki felszerelte erre a templomajtóra. A műhely melege után ijesztő volt a hideg, ismeretlen világ a szokatlan zajaival, de aztán jólesőn fürdött a barátságos, meleg tavaszi napsugárban, a közelben nyíló orgonák édes illatában. Hamar megkedvelte a tölgyfa ajtót, érezte, összetartoznak. A templom falaiból, minden kövéből valami különös, áhítatos meleg áradt felé egy biztonságos, nyugalmas áramlásban a fa ajtó életrögzítő rostjain keresztül, mely megannyi emléket tárolt régi életéről, erdőről, madárdalos lombsusogásról, de a mostaniról is, az elmúlt évtizedekkel, emberekről, ünnepekről.

A kovácsműhelyben született kilincs nemcsak a harangok különböző dalának jelentését tudta megkülönböztetni. Ismerte a méltósággal zengő orgonát, ismerte, mert sokszor hallgatta a szószékről jövő beszédeket, de ugyanúgy szerette a templom áhítatos csendjét, mely körbeölelte a padokat és felsuhant a karzaton. „Majd megismered az embereket is” – mondta akkoriban a délceg, faragott tölgyfa ajtó a szép kovácsoltvas kilincsnek.

Valóban így lett, a templomajtó kilincse rengeteg emberrel találkozott az elmúlt évek alatt, mióta elkezdődött igazi élete a református templom ajtaján.

A gyermekkezek néha maszatosak voltak, mégis mindig a legtisztábbak. A szerelmesek kezéből az egymásra gondolás nem szűnő hullámainak áramló, boldog rezgése szaladt át a vasba is olyan elevenen, hogy néhány pillanatra megszédült és mindent elfeledett a kilincs, kifutva a maga rejtett idejéből, teréből. Mindig különös köd szállt a világra ezektől a varázslatot hintő kezektől.

De azt is megérezte, ha egy kéz már nagyon erőtlen volt és rejtett valami különös távolodást, s észrevette, ha ez a kéz ezután már hiányzott a többi közül.

Jól ismerte a nagyapák büszke, melegségtől olvadó markáns tenyerét, amikor unokáiknak nyitották az ajtót. Emlékezett egy fiatal lány meleg, finom kezére, mely mégis hogy tele volt gondokkal! Sajnálta ezt a kedves kezet és bánatosan gondolt arra néha, hogy egyszer csak évekre elmaradt. De örömmel ismerte fel egy nap a hosszú évek óta nem érzett gyöngéd, meleg kéz érintését, melyből eltűntek a gondok, de benne maradt valami számára ismeretlen emberi bánat, amiről az ajtó sem tudott mesélni. Mégis kisugárzott belőle egy meghatott, ujjongó öröm. Érezte a kilincs, hogy neki magának is külön örül ez a régi, kedves kéz, hogy elárasztja a viszontlátás átmelegítő öröme! Néhány hétig vidáman, régi barátként üdvözölték egymást, minden elköszönésben a viszontlátás, az újabb találkozás boldog ígérete volt. Aztán nagyon szomorú lett megint ez a kis lágyan rebbenő kéz, amely most olyan nehezen engedte el őt és a kilincs megérezte a finom ujjak érintéséből a hangtalan felsíró zokogást. Azon a tavaszi estén szomorúan nézett a távozó lány eltűnő alakja után és tudta, hogy ez a csendes, oly kedvesen érintő, rá is gondoló, oly nagy szeretettől meleg kéz újra hosszú ideig, vagy már örökre hiányozni fog a többi közül.

De legjobban a lelkipásztor kezét ismerte, vele találkozott legtöbbször. Jól látta változásait a hosszú évek alatt, mégis érezte benne azt, ami állandó volt: a rendíthetetlen erőt, a szív tisztaságát, a lélek nagyságát, a szellem ragyogását.

A határozott kézben sok olyan szó volt, melyeket minden vasárnap és egyéb napokon hallott éveken, évtizedeken át, mert a lelkipásztor az Ige szolgája. De szavak nélkül is mennyit mondott, milyen sokat mesélt ez a kéz! Néha nehéz volt és komor, mert részvét és mások hallgatása, sírása volt benne. Olyankor tudta a kilincs, hogy Isten szolgája temetésről jön. Mindig felelősségteljes volt ennek a jól ismert kéznek az érintése, mert ez az ember Isten nevében szólt a többiekhez, mert hitre hívta a még hinni nem tudókat, és földöntúli erő sugárzott belőle, mert az örök életről beszélt. Erejében is puha volt és gyöngéd, mert gyászolók vigasztalását őrizte, és tele mély gondolatokkal, szép érzésekkel, bölcsességgel, mert könyvek lapjainak megannyi rejtéllyel, tudással tele illatát és az élet sok tapasztalatát rejtette.

Gyógyító erőt érzett az általa legjobban ismert tenyérben, a lelkipásztor ugyanis a szavaival vagy a hallgatásával gyógyít. Tanácsot ad, vigasztal, bátorít, krízisoldó szavaival, bánatot oszlató, megértő meleg hallgatással. „Őt vajon ki hallgatja meg? Őt vajon ki vigasztalja?” – gondolta a kilincs.

Néha induló életek friss tüze, eljövendő viharok közeledte és csecsemősírás lobbant kezének érintéséből, akkor tudta a kilincs, hogy esketett vagy keresztelt. Ilyen alkalmakon nagyon sok kézzel találkozott a kovácsoltvas kilincs, olyanokkal is, akikkel máskor sosem. Ezek a kezek idegenek voltak és érezte, hogy a templom visszavárja őket is, de sokan közülük sosem jöttek többé.

Sokszor megesett, hogy fáradt volt a lelkipásztor keze és a kis kilincs megérezte belőle, hogy problémái vannak, mert ő ugyanúgy ember, mint mindenki más és legszívesebben hallgatna, egyedül, de a toronyban konokul hűségesen kondulnak az Istentiszteletre hívó harangok és neki prédikálnia kell, és hirdetni az útmutató Igét. Lelkeket kell gondoznia, miközben magát is gondok gyötrik és valamitől elszorul a szíve. Áldást kell mondania, amikor fájó kérdésekre keresi a választ és egy hang kiált benne: „Nem vagyok méltó, Uram!” És mosolyognia kell, és türelmesen hallgatnia akkor is, ha bosszús és fáradt éppen.

De legtöbbször bölcs, békés, megnyugtató, meleg érintése van ennek a kéznek. Palást bársonyáhítatos suhogása van benne, ami azt mondja selymes puhaságba burkolva, hogy az Igéről szóló beszédét éli is, nemcsak szavakkal, hanem tettekkel, életével is prédikálva. Erőt sugároz, mert az imádság erejéből él.

Ha pedig telve van múló bűnbánat feloldozott, tiszta, szent könnyedségével, átérezni belőle, hogy milyen nagy az Isten, Aki előtt mégis megállhat a porszemnyi ember a megbocsátó, szerető, Atyai ölelésben.

A kovácsoltvas kilincs így nyitotta, csukta a templomajtót az emberek és az évek, évtizedek forgatagában. Felemelte, leengedte a zár nyelvét, majd halkan, nyugodtan fordult a kulcs. Késő volt már, a jól ismert kéz fáradtnak tűnt, mint mindig ilyenkor, amikor már a Hold van fenn; mégis halk derűt érzett tenyeréből, mert Istennek hű szolgája arra gondolt jóleső nyugalommal, hogy elvégezte a mára rábízott munkát megint, és azzal a víg örömmel indult nemcsak nyugovóra térni, hanem a holnap elé is, hogy Istentől kapott erővel elvégzi holnap szintén, amit aznapra szánt az Úr Isten. Hittel, kitartással, imádsággal, szóval, tettel – életeket gyógyítva, lelkeket pásztorolva, hitet építve.

Holdsugár bevonta álomban szunnyadt a templomajtó kilincse. Aludt a kis kovácsoltvas kilincs és emberekkel álmodott és Isten szavával. Emberekkel, kiknek keze már megpihent, emberekkel, akik a távolból, földrajzi messzeségek ellenére szeretettel gondolnak rá, mint régi barátra, akivel örök barátságot kötöttek, s ha nem is találkoznak többé, kezük nyomát mindig megőrzi. És Isten szavával, ami azt mondja, hogy emberek, figyeljetek, mert minden szép üzenetet rejt és minden szép értetek van, hogy gazdag legyen az életetek, és gazdagítsatok másokat.

Osvald Szilvia

A szerző magyar református keresztyén. Debreceni születésű, évek óta Belgiumban él, ahol állatorvos asszisztensként dolgozik. A szépirodalom és alkotói tevékenység gyermekkorától kísérik.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.