A végső szó

Lesz egy nap, amikor felkel az, aki mindent lát.

Felkel, és belehasít ebbe a világba, mint barlang sötétjébe a napsugár. Mindenki látni fogja. Odaáll melléd, s te megremegsz. Tudod, hogy elérkezett a végső szó ideje.
Az, aki mindent lát, fölnyitja a mellkasod, kettéhasítja a szíved, és kiteríti a földre. A szíved hosszú papíros, rajta az életed minden perce. A többi ember, aki veled együtt a végső szóra vár, mindent lát. Látják a szíved, szíveden az életed. Minden titok kiterül.


Látják, hogyan születtél meg. Azt is látják, hogyan vártak a szüleid, mikor még csak formálódtál az anyaméhben. Látják, hogy te sem kérted, csak kaptad az életet. Látják, ahogy apád veri anyádat, miközben ő a szíve alatt hord téged. Látják, hogy anyád sír. Nem így tervezte az életét. Kislányként, ő sem erről álmodott. Az emberek, akik körbe állják a szívedet látják, hogy nem sírtál fel, mikor megszülettél. A köldökzsinór a nyakadra volt tekeredve, mintha csak prenatális öngyilkosságra készültél volna. Talán hezitáltál, maradj-e, vállald-e az életet. Aztán mégis csak vettél levegőt. Az emberek, akik a végső szót várják veled együtt, azt is látják, hogy az apád nem volt ott, amikor születtél. Inkább otthon aludt.

Sok mindent látnak ezek az idegenek vagy ismerősök. Talán ismerted őket életedben. Hogy jóban voltatok-e vagy nem kedveltétek egymást, talán már nem is emlékeztek. Mert most olyat lát, amit lehet, sose meséltél el, vagy ha nem kedvelt, akkor sose gondolta volna. Mert akit nem kedvelünk, arról sokszor elfelejtjük, hogy pont olyan törékeny, szerető, szenvedő és gyarló ember, mint mi magunk. Talán még együtt is éreznek veled, és még inkább átérzik, amit saját életükben is tapasztalhattak, hogy mennyire mély az emberi élet.


Aztán látják azt is, amikor még egész kicsi vagy, totyogó, és a szüleid elválnak. Anyád nem bírta tovább. Nem bírta a félelmet, hogy apád megint elvisz a tudta nélkül, és kint hagy a bolt előtt a babakocsiban. Nem bírta, hogy még egyszer folytogassa. Nem bírta, hogy megint az erkélyre kelljen menekülnie veled a kezében a késsel közeledő férje elöl.


Aztán látnak az emberek felnőni. Látják a sötétben elmorzsolt könnyeket, a magányt, az iskolai kiközösítést, hogy úgy érzed, senkire sem számíthatsz. Látják a szenvedésed, amit inkább le sem írsz. Látják, az ég felé sóhajtott imáid, pedig senki sem tanított imádkozni. És látják a bűneid, a sok nagy bűnöd. Látják azt is, ahogy elválsz. És a sors ismétli önmagát, te is a totyogóddal maradsz egyedül, mint hajdan anyád. És összetörsz. Te sem erről álmodtál. Otthonra vágytál, szerető családra. Porba hullott minden álom. Nem hiszel már a vágyakban, nem bízol már magadban sem.


És mindent, mindent látnak az emberek. Az emberek, akik veled együtt várnak a végső szóra. Amikor végig nézték kiterített szíved, szíveden az életed, vajon ki emel fel akkor ellened követ?


Akik ott állnak, előttük a szíved, látják az egész életed.
De nem csak a te szíved teríttetett ki. Ott van a többiek szíve is… Te is látod életüket. Minden bűnüket. És minden szenvedésüket. Látod az ő családjuk tragédiáit és titkait. Látod a könnyeket, a magányos perceket, látsz minden szenvedést. Látod a bűnöket. Látsz rosszindulatot, kihasználást, házasságtörést, érzéketlen előrejutást. Minden kiterítve, leleplezve, fölhasogatott szívek és életek. Mert ez a végső szó ideje.


Látni mindent. Bajt és jót egyaránt. Örömöket, sikereket. És mennyire más színben látszódnak a sikerek, az örömök, most hogy látni miden fájdalmat is mellette! Látod? Már nem is irigykedsz. Örülsz az örömének, mert sírtál a fájdalmán. Ez a színről színre.
Akik ott állnak kiterített szíveden látják egész életedet. Te is látod az övékét.
Vajon ki az, ki akkor kezével követ emel?

Prém Alexandra

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.