Lelkész vagyok. És elvált.

Tudom, láttunk már karón varjút, nem én vagyok az első elvált lelkész és feltehetőleg nem is az utolsó. Ebben a bejegyzésben nem fogok a válás egyházi megítélésről szólni. Annak utána lehet olvasni, van szakirodalma, és korábban már írtam egy vitaindító cikket a témáról, amiben új lehetséges szempontokat mutattam föl.

Most viszont szeretném kicsit a lelki oldalát bemutatni. Arról, mi is zajlik le egy keresztyén ember fejében és lelkében, aki ráadásul lelkészi hívatásra készül, amikor rájön, hogy a házassága tönkre ment.

Ismerem az egyház tanítását a válásról. Ismerem a felekezetek különböző megítélését is. Tudom, hogy a katolikus egyházban nem engedik az elváltaknak az oltári szentséggel való élést, sem az újra házasodást, és ismerek olyan embert is, akit a baptista gyülekezet kizárt, amiért elvált, sőt még a gyermekeit is.

Tudom, hogy a református egyházban ugyanúgy a bűn következményének tartják a válást (sőt inkább úgy szokták megfogalmazni, hogy a válás bűn), de hirdetik, hogy a kegyelem erre az esetre is érvényes, és van új élet, újrakezdés. Ennek ellenére tudtam, hogy a válásom után lesz részem megjegyzésekben, ítéletben, megaláztatásban. Igen, abban a közegben, amely hisz a bűnbocsánatban és vallja, hogy „ne ítélj, és nem ítéltetsz”.

Akik megjegyzéseket tettek, akik azt mondták, megérdemeltem, hogy egyedül maradtam a gyerekemmel, azok viszont nem tudják azt, amit most elmesélek:

Amikor férjhez mentem, úgy álltam az Úrasztalához, hogy én aztán soha el nem válok. Szerettem a férjem, szinte rajongtam érte. Annak ellenére, hogy a házasságunkat sokan ellenezték. Ennek megvolt az oka, ezt most nem részletezném. Egy biztos, fiatal voltam még, és éretlen, megtépázott családi háttérrel. Az esküvőre készülődve nem csak a ruhával, frizurával, sminkkel és vendéglistával törődtem, hanem nagyon sokat imádkoztam. Imádkoztam a jövendőbeli házasságomért. Kértem Isten tanácsát, hogy segítsen jó döntéseket hozni. Sőt, nem csak imádkoztam. Böjtöltem. Igen, református létemre, böjtöltem, mert látom az értékét, és mert a keresztyén hagyomány része, nem csak a katolikusé. Böjtöltem 3 napig. Semmit nem ettem, és csak tiszta vizet ittam. A böjtömmel és az imáimmal azt kértem Istentől, hogy tanítson jó döntést hozni, és áldja meg a házasságomat. Megáldotta. Egy gyermekkel.

Sajnos a lányom születése után szinte rögtön elkezdődtek a problémák. Ezeket nem ismertetem, mert az csak rám és a volt férjemre tartoznak.  Az évek alatt nagyon elmagányosodtam, és nem volt kivel beszélnem ezekről. Amikor az esküvőm előtt 3 héttel, egy nagy veszekedés miatt kétség jelent meg bennem, és megfogalmaztam, hogy most kell lemondani az esküvőt, akkor se volt senki, akivel megoszthattam volna ezt a kétségem, és jó keresztyén módra megbeszéltem magammal, hogy ez az érzés csak a Sátán kísértése, és nekem ki kell állnom a próbát.

Emlékszem arra is, hogy szerettük volna megoldani a gondjainkat, de volt olyan, amit egyszerűen nem sikerült. Pontosabban: amit csak én akartam megoldani. Márpedig egy házasságot ketten lehet építeni. Ketten kötik, ketten építik. Volt olyan komoly gondunk már az első évben, ami miatt segítséget szerettem volna kérni. Mert soha nem tudtuk megbeszélni, mert minden apró veszekedés során följött, mert napokig lefekvés előtt összevesztünk miatta, és én sírva aludtam el. Időről időre újra kértem a férjem, hogy menjünk el lelkigondozásra. De nem szerette volna. Egy idő után már nem kérleltem többet. Ezzel nem akarom azt a benyomást kelteni, hogy a volt a férjem a hibás a házasságunk felbomlásáért. Nem lehet felelőst keresni. Mert mindketten felelősek vagyunk. Ha egy házban ketten lakunk, akkor azért mindketten ugyanolyan mértékben felelősek vagyunk, ugyanannyi időt, energiát, munkát kell belefektetnünk. Bárcsak annyit törődnének az emberek a házasságukkal, mint a házukkal, kocsijukkal vagy munkájukkal! Egy házasságot ketten kötnek, ketten építenek, és ketten tehetnek tönkre. A mi válásunkért is mindketten ugyanúgy felelünk. A felelősség 50%-a az övé, és a másik 50%-a az enyém.

A gondok viszont folytatódtak, nagyon negatív érzések kerítettek hatalmukba. Addigra már nem maradtak barátaim, egyedül éreztem magam. Nem tudtam segítséget kérni senkitől, még csak beszélgetni se tudtam senkivel. Egyedül a védőnőnek öntöttem ki néha a szívem. Egyszer annyira súlyos lett a házasságunk legnagyobb konfliktusa, hogy a férjem elment pár napra. Én egyedül maradtam a pár hónapos babával. Összetalálkoztam az utcán egy kedves ismerőssel, egy bibliakörbe jártunk, szintén anyuka. Szegényre minden bajom zokogva rázúdítottam. Az a beszélgetés olyan volt nekem, mint sivatagban a szellő. Segíteni nyilván nem tudott, vagy tanácsot adni, nem is nagyon lehet, de legalább beszélhettem. Végre.

Teltek a hónapok, én egyre jobban magamba fordultam, beteg lettem, nagyon soványra fogytam, közben belemenekültem a tanulásba. Körülbelül a gyerek 9 hónapos kora körül végleg bezárultam, és föladtam. Ott bennem meghalt valami. Akkor már nem kommunikáltam a férjem felé az érzéseimet. Csönd és béke lett. Mert hallgattam.

És elindultam a lejtőn. A teljes kétségbeesésig. Pár hónapig még nem éreztem, még nem voltam tudatában annak, mi történik. Aztán egy esemény kibillentett. Akkor újra kezdtem kommunikálni a férjemmel. Mikor először felmerült a válás lehetősége, halálra rémültem. Nagyon sokat imádkoztam. Féltem, rettegtem. Mindentől. Először Istentől. Először vele kellett megbeszélnem, hogy ha erre az útra mi rálépünk, akkor fog-e még szeretni? Lehetek-e még az Övé? Napokon keresztül végig játszottam magamban a lehetőségeinket. Mi lesz, ha együtt maradunk? Mi lesz, ha szétmegyünk? Akkora már odáig fajultak a gondok, hogy itt már nem volt ép kapcsolat, már nem várt ránk élet. Itt már csak pusztulás volt, halál. Csak veszekedések, frusztráció, harag vagy akár gyűlölet várt ránk. Hát így akarjuk fölnevelni a gyerekünk? Ezt lássa?

A legmélyebb fájdalomban, és a legmélyebb bűntudatban szólalt meg egy istentiszteleten nekem az ige a mennybemenetel történetéről. Egy képet említett a lelkésznő, amin a tanítványok az ég felé néznek, hogy eltűnt Jézus, itt hagyott minket. Hová lett az Isten? Ezt éreztem én is. Hová lett az Isten, mikor annyit imádkoztam? Hová lett az Isten, mikor böjtöltem? Hová lett az Isten, mikor a házassági esküt teljes szívemmel mondtam, és hittem? Hová lett az Isten? Hol vannak az ígéretei? Nem hallotta meg, mikor azt kértem imában, hogy áldja meg a házasságomat? És hová lett az Isten most, mikor bűnösnek és mocskosnak érzem magam, mert válni készülök? Visszajön még?

Azért, mert a házasságom tönkre ment, nem az Isten felel. És tudom – csúnya mondat egy teológustól – de nem elég az ima. Nem elég az ima azért, hogy egy házasság jó legyen. Nem elég, de biztos vagyok benne, hogy elengedhetetlen. De nem elég, és nem voltam elég én sem, kudarcot vallottam.

És akkor megszólalt az Ige: Hová lett az Isten? Előre ment helyet készíteni.

Ekkor megértettem, bármi várjon is rám, Ő már tudja, Ő már ott van, elkészítette. Előre elkészítette a megbocsátást is minden bűnömre, a házasságom kudarcára is, 2000 évvel ezelőtt.

Amikor Istennel beszélgettem, azt éreztem, hogy az életre szavaz. Azóta is reménykedem, és tudatosan dolgozok rajta, hogy ha lesz egy második házasságom, akkor jó mintát adhassak a lányomnak arról, hogy milyen egy kapcsolat.

Amikor ráléptünk a válás útjára mindketten, mindhárman nagyon sokat szenvedtünk. Én pedig hónapokig titkoltam sokak elől, hogy min megy keresztül a családunk, mert féltem a megvetéstől. Éreztem, hogy nem bírnám ki.

A megjegyzések, ítélkezések említése mellett, szeretném elmondani azt is, hogy az elfogadást is megtapasztaltam az egyházban. A saját gyülekezetem, a saját kiscsoportos bibliaköröm a legnehezebb időkben segített, Isten és ők felemeltek. Azokban az időkben is, és azóta is a kislányommal együtt járunk az alkalmakra. És amikor én nem tudtam elviselni magam, mert olyan hihetetlenül negatív voltam, pesszimista és depressziós, ők akkor is elviseltek, sőt, gyógyítottak.

Később pedig, amikor lelkészi gyakornoki szolgálatot végeztem 1 évig, akkor a gyülekezet tagjai részéről tapasztaltam meg ugyanezt az elfogadást, felismerve és meglátva azt, hogy bizony, akik érintettek a témában: elváltak, szüleik vagy gyermekeik váltak el, azok nem fognak elítélni.

És a végén keresztyénként mégiscsak muszáj reflektálnom arra, hogy bűn-e válás? Sok teológiai érvet lehet ütköztetni. Rengeteget lehet fölhozni amellett, hogy igen, bűn. De én, aki keresztül mentem rajta, aki magam is elvált szülők gyermeke vagyok, aki mellesleg 16 évig nem ismerte a saját apját, szívesebben mondanám azt, hogy a bűn következménye. Vagy pontosabban: ne felejtsünk rá így is tekinteni.

Pszichológiailag meg lehet magyarázni egy válást, vagy egy rosszul megkötött házasságot. Sőt, meg is kell. Keresztyénként a teológiát és bibliai tanítást életünk középpontjába téve, nem szabad a pszichológiát teljesen száműzni. És igen is, értelmezhető az életút alakulásában az ok-okozati összefüggés. Példa erre, amikor bántalmazottból lesz bántalmazó. A Viskó című könyvben, ill. filmben a főszereplőt verte az apja gyerekkorában. Ezért ő felnőtt korában is haragudott Istenre és az apjára is. Aztán Isten megmutatta neki a múltat: az apját is verte gyerekkorában az apja. A bűn bűnt szül, az erőszak erőszakot. Hacsak nem állítjuk meg mi magunk a láncolatot. Ez azonban sok munkával jár.

Lehet, hogy te is látsz egy embert, akit elítélnél a tette miatt. De ha Isten neked is megmutatná annak az embernek az egész életét, lehet, hogy elnémulnál. Mert a helyében, az ő életének az eseményeit átélve, lehet, hogy te is elkövetted volna azt a bűnt. Lehet. Erre a témára egy későbbi cikkben még visszatérek. Ez azonban nem menti föl a tettest, de a múlt és jelen összefüggéseinek értelmezése segíti a megértést, és a történtek megbánásával együtt a megbocsátást. Önmagunknak is.

Drs. Prém Alexandra

Cikkünket szemlézte az evangélikus Kötőszó blog “Ha a lelkésznő válik” – címmel. 

Ti írtátok: “Az írásod a magánéleti krízisedről, talán depressziódról, nehézségeidről nagyon meghatott. Örülök, hogy valaki az egyházunkon belül szinte tabuk nélkül mesél arról amin… Igen is átment, megélt, akár hitéleti szempontból. Senki sem tanítja, hogyan kell jól élnünk egymással és minden igyekezetünk ellenére megeshet, hogy a szándékunk és magánéletünk össze borul. Köszönöm, hogy beszéltél arról, milyen megaláztatás vár arra, aki mer nemeket megfogalmazni arra, ami nem jó.”

“Csodàs a cikk a vàlàsodròl. Àldàs vagy. Bàrcsak megadnà Isten, hogy hathatòs legyen a bàtorsàgod! Annyi megjegyzèssel, hogy a pszichològiàt “nem szabad” szàműzni, hanem be “kell”  èpìtenünk a szaktudàsunkba. Nagyon fontos lenne! De tudom, hogy ezt Te is ìgy gondolod.” (Egy 25 éve szolgáló, sokat tapasztalt kolléganő nézőpontja.)

“Elolvastam az elválásod kapcsán íródott cikkedet, nagyon mélyen megérintett. Én csak piciben mentem át hasonlón, mert mi még csak jegyesek voltunk a párommal…Aztán fél év vergődés után szétmentünk és én megijedtem, hogy mi a fene lesz velem? Addigra már újra zenéltem. Részben ez volt a kapcsolatunk végének az oka, hogy ő nem szerette, hogy van még valami az életemben, ami lefoglal… A mostani párommal nagyon boldog vagyok, de a volt párom nagyon kikészült érzelmileg, emiatt pedig olyan eszméletlen bűntudatom van, így jóval a szakítás után is, hogy nagyon rossz. Az meg csak erősítette ezt az érzést, hogy a nyáron pont egy lelkész lánya kérdezte meg, nem szégyellem-e magam, amiért otthagytam azt, akihez hozzá akartam menni feleségül és már a második kapcsolatomban vagyok 21 évesen. Tényleg rosszul kéne éreznem magam?”

“Kedves Alexandra! Gyülekezetből ismerjük egymást. Elnézést, hogy írok neked, de nagyon egyetértek veled a válással kapcsolatban. Most olvastam el a gondolataidat és nagyon-nagyon örülök, hogy ezeket leírtad!!! Végre valaki, aki nem csak mondja, hanem tudja is, hogy nem tökéletes, de ennek ellenére Isten úgy szereti őt, ahogy van. Úgy, ahogy van!!! Mindennel együtt!!! És végre pozitív gondolatokkal, érzésekkel táplál bennünket. Az érzéseidet teljes mértékben megértem és átérzem, tudom, hogy miről beszélsz. Nagyon köszönöm, hogy leírtad a válásod érzelmi hátterét! Sokaknak segítettél ezzel, ebben biztos vagyok. Kívánom, hogy hamar találd meg az igazi társad, akit Isten rendelt melléd! És beszélj sokat arról az embereknek, hogy Isten mindannyiunkat szeret! Szeret és nem bánt! Nem büntet, nem tönkre tenni akar, hanem vezet, igazgat és számít ránk minden pillanatban!” (Batki Tünde Eleonóra)

“Kedves Alexandra ! Te nem tudod, nem is tudhatod amióta közelebbről megismertünk, folyamatosan nagy figyelemmel kísérem életed történéseid tevékenységedet. Azzal a kiegészítéseddel , hogy mindig kértem Istent, hogy legyen veled, és adja meg tenéked amit megadhat, hogy legyél boldog, mert megérdemled. Amikor terveid sikerültek veled együtt örültünk, amikor problémás helyzetbe kerültél, és ezt ki is nyilvánítottad, veled együtt szomorkodtunk. Kérlek soha ne hátrálj meg, legyél erős, mert hála néki az Úristen különleges adottságokkal áldott meg, és neked ezt használni kell. Sokat tudnék írni, ami a szívemben van, de csak annyit, az Úrtól kapott ajándékkal gazdálkodjál, mert azt te kaptad, mert megérdemled, mert számítása van az úrnak veled.” (Gyarmati Lajos)

 

4 Replies to “Lelkész vagyok. És elvált.

  1. Teljes mértékben egyet értek veled a cikkben felhozott “ne ítélkezz!” jellegű megálapításaiddal. Ugyanakkor legfőképpen saját élettapasztalataimból kiindulva is határozottan állíthatom, hogy nem azzal van a baj a hozzánk illő társ Istentől való elkérése tekintetében, hogy kérjük az Ő áldását egy a vágyainknak alárendelt, s azokkal minden tekintetben kompatibilis párkapcsolatra, hanem inkább azzal, hogy nem vagyunk képesek meghallani, ha az Isten erre a kapcsolatra NEM-et mond. Ismételten a saját házam táján söprögetek elsősorban, de számomra nagy kérdés, hogy vajon abban az esetben, amikor én minden porcikámmal “rajongok” a páromért (hogy a te szóhasználatoddal éljek kedves Alexandra), vajon képes vagyok-e meghallani, hogy ha az Isten azt mondja, NEM ŐT SZÁNTAM NEKED? Sajnos ismételten a saját tapasztalataimból kiindulva mondom, hogy NEM. Sajnos hajlamosak vagyunk a saját akaratunkat az Isten akaratára ráhúzni, és ennek bizony meg van a böjtje. Tudom, hogy nem feltétlenül kellemes mindaz, amit leírtam, de mentségemre legyen szólva, minden leírt soromat az élettapasztalataim hitelesítik. Isten nem egy pincér, akinek megparancsolhatom, hogy áldja meg azt -legyen az párkapcsolat, karrier vagy bármi más-, amit én eljépzeltem magamnak, amit megálmodtam vagy amire vágyom, hanem nekem kell engedelmeskednem még akkor is, ha ez minden vágyammal, elhatározásommal, álmommal, tervemmel szöges ellentétben van. Ez utóbbira találunk bibliai példákat bőséggel. Bocsánatot kérek, ha kissé élesen fogalmazok, nem szándékozom az eszet osztani, csupán arról beszélek, amit jó magam is megéltem. Mindenesetre köszönöm, hogy megosztottad tartalmas gondolataidat a publikummal. Isten segítse ez irányú tevékenységedet a továbbiakban is! 🙂

  2. Ferenc pápa szavaival:
    „Ezt kérem tőletek: olyan pásztorok legyetek, akiknek bárányszaga van.”
    Neked van! Vigyázz rá! Felbecsülhetetlen kincs!

  3. Kedves Alexandra!

    Köszönöm a bátor cikket. Szép, igaz, tiszta gondolatok. Én is sokszor leírom őket olyan fórumokon, ahol adatik.

    Egyvalamit még talán hozzátennék.

    A dolog “ítélkezős” oldalát szeretném, elkezdeni, teológiai alapokra helyezni.

    Szeretnék igazat adni a közösségnek, amikor azon gondolkodik, hogy “a válás”… — marhaság. Nincs “a válás”. X.Y. és Z.Zs válása van — bűn-e. Igaza van, amikor a maga közösségi reflexeivel azonnal büntet, kiközösít, elítél. Mert olyasmit tesz, ami a hivatalos egyházi működésből hiányzik, és a maga primitív módján szeretné azt pótolni. Mondjuk azt, hogy önbíráskodás, ami a hiányzó központi funkció helyére lépett egészségtelenül.

    A hivatalos ítélethozatal, bíráskodás hibádzik egyházunkból.

    Mert miért is kellene a hívő embernek egyedül maradnia egy erejét meghaladó problémával? A helyzet adott. Tegyük fel, hogy van egy bántalmazó férj. A feleség, 3-4 hónapos babájával nagyjából a hálószobát sem tudja elhagyni, ki van szolgáltatva neki. Hívő ember nem panaszkodik. Hívő ember nem fordul pogány bíróságokhoz, nem kér rendőri védelmet. Hívő ember tűr és belehal.

    Normális ez?

    Vagy, b) változat. Hívő ember odamegy a lelkipásztorához, elmondja, hogy bántalmazza a férje, mire a lelkipásztor előránt egy Igét, hogy “kettőn áll a vásár”. Meg hogy “mindnyájan bűnösök vagyunk”.

    Frászt.

    Nem 50-50% a felelősségünk. Különösen nem egy ilyen kiszolgáltatottsággal járó élethelyzetben. (Igen, a nők vannak nehezebb helyzetben, még ha akadnak is kivételek, mert a nők szülik meg a gyermeket. Ebben nincs egyenlőség, ez biológiai adottság.)

    De ahhoz, hogy megállapítsuk a tényleges felelősséget, nem elég a közösség megvető pillantása, az öregasszonyok szaftos pletykái, és ha átmennek előttem az út túloldalára, mintha leprás volnék. És az sem elég, ha a többi szintén egyház-sérült ember felkínálja a vállát, hogy na, velük együtt aztán mértéktelenül sírhatok, míg ezt a játékot is meg nem unom.

    Bíróság kell. Egyházi. Amelyik nem azért egyházi, mert védi az egyházat a szégyentől. És ismétcsak nem tesz mást, mint aki “kabátlopási ügybe keveredett”, azt eltávolítja a közéletből, nehogy árnyék vetüljön az intézményre.

    Hanem aki a Szentírás szerint kivizsgálja az ügyet. Ahová köteles — Mondom, köteles! — elmenni a másik fél is. Mert magától nem hajlandó. Mert nem neki fáj, hanem ő okozza a fájdalmat. Tehát elmegy a másik fél a gyülekezeti bíróságra, ott meghallgatják, hogy mit szól ehhez az Ige. És nem börtönbe csukatják egymást – ilyet is hallottam. Hanem a megbékélés útján indulhatnak el. Vagy a válás útján. Attól függően, hogy az élet védelme kerül-e fókuszba, vagy az elhidegülés. Kinek mi.

    A gyülekezet pedig körülveheti imaközösséggel a tárgyalásokat. És ha a bíróság úgy ítéli, hogy az élet, a szeretet és a békesség védelmét az szolgálja, hogy különválnak, akkor a gyülekezet azt fogja tekinteni Istentől rendelt megoldásnak. És nem súgnak össze a hátuk mögött, hanem elfogadják, hogy Isten törvénye rendet tett közöttük, a gyengébbet megszabadította, igazságot szolgáltatott neki. Hálás lehet mindenki, hogy az emberi önkény alól felszabadult egy gyermek, és egészséges életet élhet. A bűnös pedig megtér, mert kiderült róla, hogy mit tett. És ha megváltozik, akkor vissza lehet fogadni.

    És akkor nem az elkeseredett, panaszkodó embernek kell “megtérnie”, és ezentúl eltűrnie, hogy akármit megtehetnek vele, gyülekezeti-egyházi bíróság és igazságszolgáltatás híján.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.