1. RIOT

Kiemelt kép: Rózsa Gábor

2017. december 07-én megtartottuk az első Refem Író-Olvasó Találkozót. Az alkalmon 8-an vettünk részt, 2 világi vendég, 2 gyülekezeti tag, 1 vallástanár, 2 teológus.

Egy csodát is megéltünk aznap, ezzel az örömhírrel kezdem. Egyik vendégünk, egy 17 éves lány az est végén meghatódott, és úgy fogalmazott, számára ez az egész alkalom egy csoda volt. Ő nem hisz, saját bevallása szerint, mert nem tudja, hogy miben higgyen, de úgy érzi Isten keresi, és ez az este különleges volt számára. Aki ott volt, és látta az arcát, az tudja, nekünk ő volt a csoda aznap este…

Az alkalmat egy elcsöndesedéssel kezdtük, hogy lélekben is meg tudjunk érkezni. Besötétítettünk, és miközben felolvastam a Fény születik című novellám, meggyújtottam az adventi koszorút, majd a kezemben lévő kis gyertyák, és végül egymás gyertyáját. Így valóban láthattuk, ahogy a fény erősödik, és kiszorítja a sötétséget.

Miközben adtuk tovább a tüzet, és ültünk körben, az egyházra gondoltam. Arra, hogy ez az egyház hívatása. Hogy világ világossága és föld sója legyen. Így kellene nekünk ebben a világban világítani, Isten fényét visszatükrözni, ahogyan a gyertyák bevilágították azt a szobát.

Az elcsöndesedés után megkérdeztük beszélgetésünket, közben természetesen teáztunk, forró csokiztunk, és zsíros kenyeret ettünk.

Azt a feladatot adtam az 5 templomba járó embernek, hogy néhány percben (5-8) fogalmazzák meg a világi vendégeinknek, hogy miben hisznek. Mintha csak egy világi munkahelyen vagy rendezvényen összetalálkoznának, és a világi megkérdezné a másiktól: – Szóval te templomba jársz. Hogy hogy? – És akkor erre mondani kell valamit. Ezzel a helyzettel pedig bármikor találkozhatunk személyes életünkben, én is rendszeresen „megkapom”, hogy „Hogy hogy teológia?”

A világi vendégeket pedig arra kértem, hogy az est végén osszák meg velünk a bennük keletkezett érzeteket. Milyen érzés volt bennünket hallgatni? Milyen képük alakult ki rólunk? És kértük a kritikai megfigyeléseiket is.

5-en válaszoltunk tehát a kérdésre, közben kérdéseket is kaptunk.

Szép volt látni, hogy mindnyájan nagyon őszinték voltunk, és személyes momentumokat is beemeltünk a hitvallásba, valóban arról beszéltünk, mi miért hiszünk, és nem dogmatikával, hittételekkel bombáztuk a vendégeket. A beszélgetés során megfigyeltem, hogy senki nem direktben nekik beszélt, hogy „ti térjetek meg, ezért meg ezért”, hanem mindenki magáról, hogy neki miért fontos Isten. Volt egy (számomra) döbbenetes észrevételem.

Senki nem beszélt Jézusról.

Annak ellenére, hogy az alkalom elején lévő elcsendesedés Őrá utalt. Úgy vélem, ez azért meglepő, mert a keresztyén hitünkről beszéltünk, és a keresztyén hit Jézus nélkül nem létezne. Nyilván hiszünk Jézusban, és nem is az Ószövetségi hitet állt szándékukban fölmutatni. Mégis akiről mind az 5-en beszéltünk, az nem más volt, mint a

Gondviselő Isten.

Lehet, hogy más ezen nem csodálkozik el. Én azért lepődtem meg, mert bármennyit olvastam, hallottam, tanultam a keresztyén misszióról, az mindig Jézusról szólt. Hiszen a keresztyénség a Jézus Krisztus evangéliumáról szól. Amikor Pál és a többi apostol missziói utakra ment, nem a Gondviselő Istenről beszéltek. Nem is arról az alapkérdésről, hogy egyáltalán van-e Isten.

Most 5 keresztyén kapta azt a feladatot, hogy beszéljenek a hitükről, és egyikük sem a Megváltóról beszélt. Nagyon érdekfeszítő kérdés, hogy miért?

Talán jelen korunkban tudat alatt szükségét érezzük annak, hogy arról az alapkérdésről beszéljünk, hogy van Isten?

És ezt leginkább a gondviselésen keresztül tudjuk megmutatni? Ebben a gondolatvezetésben kiemelkedett az a motívuma a gondviselésnek, hogy Isten belenyúlt az életünkbe akkor, amikor nehézségben, szenvedésben voltunk. Ez több bizonyságtételben is megjelent. Egy másikban pedig az Isten általi vezetés.

Elképzelhető, hogy Páléknak egyszerűen nem volt szükségük arról beszélni, hogy van Isten, és van gondviselés, vagyis az istenség, istenek bele tudnak nyúlni az ember életébe, mert ezt mindenki igaznak tartotta. Akkoriban pogány világban folyt a misszió, pogány vallások között kellett felmutatni a keresztyén hitet, ma pedig ugyanez a feladat nem pogány, hanem szekularizált világban.

A beszélgetés végén meg is jegyeztem az észrevételt, miszerint Jézust kihagytuk a buliból. Éppen ezért be is emeltem Őt egy pár gondolat erejéig a saját bizonyságtételemhez fűzve.

Mindemellett szóba került még a hívő és nem hívő családba születés témája, az egyháztól való eltávolodás és lázadás, az istentapasztalatok, valamint a szenvedés kérdése.

A vendégek nagyon nyitottak voltak, így kemény kritikát nem kaptunk.

Mindkét vendégünk úgy érezte, valami megérintette itt. Úgy láttam, leginkább azok a mondatok, illetve személyek érintették meg őket, amikkel, akikkel tudtak azonosulni. Így valakit több ember szavai is megszólítottak. Egyik vendégünk, a 17 éves lány, akit már említettem, ki is mondta: A tiéd érintett meg legjobban, mert azzal tudtam leginkább azonosulni. – Vélhetően ez azt jelenti, hogy a két ember élete hasonló, akár az élet és Isten felé intézett kérdéseik is. De a másik vendégünkön, egy 29 éves férfi, is ezt láttam, ő azt fogalmazta meg, hogy szeretné azt a tüzet, élő hitet magába, amit bennünk látott. Ő ugyanis gyermekkorában járt templomba, református településen lakott, de sosem érezte, hogy ő személy szerint hinne. Ezenkívül mind az 5 bizonyságtevőre mondott egy kifejezést, ami számára szimbolizálja az adott személy hitét és megjelenését, kisugárzását, mikor a hitéről beszél: kitartás, bizalom, öröm („Ez az ember tud valamit! Öröm van benne, tudja, hogy kell élni! Ez nekem is kell!), szenvedély, erő.

Azt hiszem, mindnyájunk nevében mondhatom, mind kaptunk ajándékot aznap este. Ez az 5 szó ajándék és kincs nekünk, világi vendégeinknek pedig az lehet, hogy érintve érezték magukat. Olyannyira, hogy a héten barátilag találkozunk…

Prém Alexandra

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.