Angyali üdvözlet (Lk 1,26-38)

Számomra ebben a történetben Mária, mint a bűneset utáni, vagyis megromlott természetű ember szimbóluma, a jungi pszichológia szavával élve: archetípusa jelenik meg. Ennek alátámasztásának vehetjük akár Mária szimbolikus nevét is. Tudjuk, hogy akkoriban Izráelben gyakori név volt ez, jelentése ugyanis „keserűség”. Azért adták ezt a nevet gyermekeiknek, hogy így kifejezzék a nép bánatát és szenvedését a római elnyomás miatt. Neve előrevetítheti akár a reá váró szenvedést: a passiót. Azonban jelképezheti a bűnös embert is, akinek életét megkeseríti a bűn, az Istentől való elszakítottság.

Maga a történés, az angyal és a lány közötti párbeszéd a bűnös ember Istennel való találkozását, a hozzá való megérkezését jeleníti meg, a történetet tehát lehet tekinteni Isten és ember kapcsolata ősképének. A jelenetnek ebből a szempontból három lépése van.

1. „Üdvözlégy, kegyelembe fogadott, az Úr veled van!” Ebben a köszöntésben két fontos dolog történik. Először is az angyal kijelenti Isten jelenlétét: „az Úr veled van”, azaz „itt van Isten.” Az ember most találkozik először szembe Istennel.

Mária zsidó volt, egészen biztosan hallott már Ábrahám, Iszák és Jákob Istenéről, tanították Őt az Úr törvényéről. Tudjuk azt is, hogy tartotta a hagyományokat (Lk 2,21kk) épp úgy, mint ma is azok, akik hívő családban nevelkednek. De lehet, hogy Mária valójában ekkor találkozik először Istennel, most szól először személy szerint hozzá az az Isten, akiről korábban annyit hallott. Ez a pillanat a mi életünkben is eljön. Talán kétszer is. Először, amikor az evangéliumi üzenet szólít meg bennünket, ahogyan a tizenkettőt is: „Jöjj, és kövess engem!” Másodszor pedig akkor, amikor úgy érezzük, az Ige kifejezetten jelenlegi élethelyzetünkről szól, segíteni akar, gyógyít, útmutatást ad.

Isten angyala üdvözli Máriát, azaz a szent üdvözli a bűnöst, és azt mondja, ne féljen tőle, nem ítélni jött, hanem kegyelmet hozott. Ez a második fontos eleme a köszöntésnek: a kegyelem meghirdetése. Az angyal itt (amikor Isten először keresi fel a bűnös embert) a kegyelem hírnöke, nem az ítéleté. Ezért nem lehet az evangelizáció és a misszió az ítélet meghirdetése, az ítélettel való fenyegetés igehirdetése. Isten először mindig kegyelemmel keresi föl az embert.

2. Meghirdetésre kerül tehát a kegyelem, ez a menyegzőre szóló meghívó átadásának az aktusa. (Lk 22,1-14) Itt hívja meg az angyal Máriát az Istennel való közös útra, s ígéretet kap. Ezt az ígéretet azonban el kell fogadnia, a meghívót át kell venni, az útra igent kell mondani. Ez a második lépés: „Íme az Úr szolgálóleánya. Történjék velem a te beszéded szerint.”- az embernek döntenie kell. Csak ekkor kezdődhet meg a követés. Így volt ez az apostolokkal is. Mondhattak volna nemet is Jézusnak, akadt példa ilyenre is. (Mt 19,16-26) A követés sohasem parancs, hanem lehetőség. Csak azokból lesznek apostolok, vagy áldott asszonyok (mint Mária esetében), akik élnek ezzel a lehetőséggel.

A követésnek azonban fontos része nemcsak a döntés, hanem az ima is: „Történjék velem a te beszéded szerint.” – „Legyen meg a te akaratod.” Ugyanis az, hogy életünk vezetését átadjuk Istennek, hogy életünk szekerének gyeplőjét ne a saját kezünkben szorongassuk, hanem Isten kezébe helyezzük, bizony nem könnyű dolog. Az sem könnyű, hogy megértsük Isten akaratát, ugyanis az Ő útjai gyakran kifürkészhetetlenek. Ezért van nagy szükségünk az imára. Imáinkkal magokat vetünk el életünkben, s majd Isten a maga idejében megadja a növekedést.

3. Ez lesz Mária és a mi történetünk harmadik mozzanata: „A Szentlélek száll reád.” Ez az élet pünkösdje. A Lélek kiárad, és megfogan a magzat, élővé lesz bennünk az, aki az Atyától jön, Jézus Krisztus. Ekkor Pállal együtt mondhatjuk: „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” Az életnek ezt a sorsfordító eseményét csodálatos költői képpel fogalmazza meg Református Énekeskönyvünk 165. dicsérete a 4. versszakban: „Általjársz te mindent, Rám ragyogni engedd, Életadó, áldott Lelked. Mint a kis virág is, Magától kibomlik, Rá ha csöndes fényed omlik…” Istennek Szentlelke az, aki megtermékenyíti életünket. Ő Istennek csöndes fénye, csöndes, mert a tűzzel való keresztség sokszor titkosan, csöndesen, külső jelek nélkül megy végbe (külső jel nem is kell, hiszen az a vízzel való keresztség volt), amelynek hatására, mint virágok elkezdjük szirmainkat bontani. Tavasz van életünkben. Elhozta az Isten piros pünkösd napját.

A katolikus hagyományban Máriát a Szentlélek edényének nevezik. Mária és az ő méhe edény, amely megtelik Isten Lelkével. Ez az edény minket is jelent. Van bennünk, a lelkünk legmélyén egy edény, amely csak arra vár, hogy megteljen Szentlélekkel. S ahogy a várandós édesanyának minden a szíve alatt hordott gyermekéről szól, úgy nekünk is minden Istenről kezd szólni. Ahogy Máriában, úgy bennünk is megfogan Krisztus, mi is áldott állapotba kerülünk a Szentlélektől. Így lehetünk isteni természet részeseivé. (2Pt 1,4) S így világosan érthetővé válik, miért mondta ezt Jézus: „Maradjatok énbennem, és én ti bennetek.” (Jn 15,4). Mi benne, Ő bennünk. Egymásban vagyunk. Áldott állapotban vagyunk. Egyek vagyunk.

Ekkor lesz az ember igazán önmaga, ekkor válik önmagává. Mert az Isten mindannyiunkról festett egy képet, mikor formált bennünket az anyaméhben. Ez a kép Isten akarata rólunk, s ezt csak az istenkapcsolatunkban, az Istennel való találkozásban láthatjuk meg. Ekkor válik az ember igazzá. Ez az ember első életfeladata, ugyanis nekünk, embereknek a bűneset óta kettős életfeladatunk van. Az első megtalálni önmagunk, az Isten rólunk alkotott képét, ez az önmagunkká válás vagy emberré érés. A második életfeladat pedig e szerint a kép szerint élni. Ez az önmegvalósítás, ekkor lépünk rá az Isten számunkra előkészített útjára. Korábban megtaláltuk önmagunk, ezután pedig halálunkig ezt az önmagunkat próbáljuk kihozni testünkből, lelkünkből, kapcsolatainkba, vagyis a külső valóságba (önmegvalósítás). Ideális esetben az első életfeladat, az önmagunkká érés lehetőleg életünk első felében, harmadában történik meg. Talán éppen a felnőtté érés, a pubertás kor feladata, s egyszersmind a szülő felelőssége lenne ez.

A család olyan, mint egy kert. Benne a szülők kertészek, a gyermekek pedig virágok. A szülő feladata a növekedéshez megfelelő környezet biztosítása. Ahhoz azonban, hogy egy növény egészségesen fejlődjön, nem elég csak vizet, földet és napfényt biztosítani. Ez a túléléshez elég. De a növekedéshez, kibontakozáshoz és virágba boruláshoz ismerni kell az adott virágot és annak igényeit. Mert más környezetet igényel a rózsa és mást az orchidea. Leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy ha a kertemben növekszik két vadrózsaszál, akkor örüljek annak, hogy van két vadrózsám, a vadrózsáknak szükséges környezetet biztosítsam, és ne várjam el tőlük, hogy változzanak bazsarózsákká vagy tulipánokká. Ne várjam el a rózsától, hogy ne növesszen tüskéket, vagy a fehér rózsától, hogy kék színben pompázzon, esetleg, hogy gyöngyvirág illatot árasszon magából. Kaptam az Istentől két rózsabimbót. Örüljek nekik, adjak értük hálát, és nevelgessem őket szép, kinyílott, szemet gyönyörködtető rózsavirágokká.

Ha azonban nem történik meg a családból való kirepülésünkig önmagunk megtalálása, akkor már a mi felelősségünk, hogy mit teszünk azért, hogy ez megtörténjen. Abban az esetben pedig, ha úgy érezzük, túl későn, vagy éppen sohasem történne meg életünkben, bíztasson minket a tékozló fiú történetének evangéliuma: ha egész vagyonunkat (életünket) eltékozoltuk is, Jézus Krisztus nevéért az Atya háza akkor is nyitva áll előttünk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.