Sztálin a mennyben

Egy férfi kétségbeesetten szaladt a folyosón. Arcán döbbenettel vegyes rettenet. Egyetlen mondat összezúzta hitét. Tegnap még mindent tudott. Tökéletesen biztos volt benne, hogy hogyan működik a világ. Tudta, hogy ha feladatait elvégzi, akkor minden rendben lesz. Ha betartja az élet és a politika játékszabályait, biztosítva van a holnapja. Nincs veszély. De a szabályok könyörtelenek, azokat kijátszani nem lehet. Ha megfelel, élhet. Ilyennek ismerte az életet. De kiismerte magát benne, így biztonságban érezhette magát. Tegnap a világ még ilyen volt.

De ma? Ma egy semmiből jött mondat, egy elsuttogott szó mindent megváltoztatott. Szergejben az ismert világ összedőlt. Pedig „odakint” minden ugyanúgy folyt tovább. A hatalmi játszmák ugyanúgy zajlottak, mint tegnap. De „odabent”… Odabent forradalom tört ki. Döbbenet, csodálkozás, sokk, valami zsigeri félelem, rettenet… Azt se tudja, mit érezzen. Az eddigi ismert és szilárdnak hitt világnak vége. Elhomályosult, mintha köd szállt volna rá. Képlékennyé vált. És ez nagyon megijesztette őt.

Ráadásul ezt a tragédiát egyetlen mondat okozta! Sőt, egy tőmondat, egyetlen erőtlenül kinyögött szó: „Papot!” Ha más nyögte volna halálos ágyán, csak legyintett volna, s világa szilárdan állt volna tovább. De ezt ő mondta!

 

Odaért a folyosó végére, bekopogott az irodába ezzel megzavarva a tanácskozó csoportot. Szergej odasietett a megbeszélést vezető szikár, kemény arcvonású férfihoz. Félve mondta ki a szavakat, nem tudván, mit okoz tettével: „Apánk papot kér.” A szikár férfi vonásai meglágyultak. A döbbenet elernyesztette izmait, szemei elkerekedtek, és csak ennyit mondott lassan, tétován: „Papot? Akkor papot kap. Keress egyet!” Szergej remegve, idegesen sietett tovább. A szikár férfi még mindig kerek szemekkel nézett a távolodó férfi után. Az ő világa is megremegett. Sztálin papot kér? Egy diktátor, aki az istenük volt, amíg meg nem betegedett. Mi történt vele a halál kapujában?

 

Mikor kinyitotta a szemét egy gyönyörű, hatalmas aranykapu előtt állt. Fogalma sem volt róla, hol van most. Azt sem tudta, hogyan került ide. Utolsó emlékei hálószobájához kötötték. Néhány arc derengett előtte, hangfoszlányok, zavaros mondatok. Talán elaludhatott, és most álmodik.

 

Kinyitotta az aranykaput, belépett. Gyönyörű szép látvány fogadta. Egy buja, zöld, élettel teli kert. Fák, bokrok, növények, virágok, közöttük állatok és emberek nyüzsögtek. Idilli hely. Látott már ilyet, járt már szép tájakon. Ez az álom, mégis szürreális volt, hiszen aranykapu mögé zárt kertről még nem hallott. S most mintha a színek is élénkebbek lettek volna, és fényesebbek, mint korábban bármikor. De ami igazán különössé tette ezt az élményt az az volt, hogy „odabent” a testében, valahol a mellkasa és a hasa tájékán melegséget érzett. Furcsa nyugalom töltötte el. Mintha egy nyugodt tó lenne. Vagy mint egy gyermek, amikor a vasárnapi ebéd után anyja mellett elnyúlik az ágyon. Olyan érzés volt, mintha megérkezett volna. De még mindig nem tudta, hol van.

 

Látott egy impozáns épületet maga előtt kissé távolabb. Elindult felé, hogy ott megkérdezze, mi ez a hely. A kertben lévő embereket nem akarta megszólítani. Nem szerette az embereket, és nem volt hajlandó bárkivel szóba állni. Az épület felé közeledve látta, hogy valaki kijött, s felé vette az irányt, mintha szóltak volna neki, hogy ő jön. Nem tudta, ki lehet, talán a portás, vagy az öltözékét elnézve esetleg a kertész.

– Szervusz Joszif!

– Tudja, ki vagyok? – Örült, hogy felismerték, így biztos megkapja a neki járó tiszteletet, és a megfelelő bánásmódban részesül majd. A hely leginkább egy szanatóriumhoz hasonlított, s mivel nagyon beteg volt, így valószínűnek tartotta, hogy gyógyulása érdekében hozták ide. De az aranykaput továbbra sem értette. Akkor mégiscsak álmodik?

– Persze, hogy tudom. – felelt a kertész. – Már vártalak. – Sztálin nem értette, mi ez az egész, és azt sem, hogy ez az alak, miért tegezi le, miért beszél vele ilyen közvetlenül. – Nem emlékszel? Meghaltál, fiam. – A diktátor szemei elkerekedtek. Teljes döbbenet lett úrrá rajta. Lélegzete fennakadt, tudata beszűkült, elméje kiüresedett. Nem gondolt semmire, csak nézett maga elé, nézte ezt a rejtélyes alakot, s nem tudta elhinni, amit hallott. – A halálos ágyadon papot kértél. Talán a félelem ösztönzött. Megrettentél, és féltél a büntetéstől. Az igazságtételtől. Mert te végig tudtad, hogy mit teszel. Hallottad a sikolyokat, és láttad a vért. Az őrületed nem mentség. De volt egy utolsó pillanat. És az a pillanat megmentett. Mert akkor megfogtad a kezemet. És az én kezem elég volt mindenre. Hazahozott téged. – Sztálin állt, nézett, hallgatott, és nem gondolt semmire. De emlékezett a rettegve kinyögött mondatra: „Papot!” Emlékezett a félelemre, a gyóntatásra, a kenetre, az imára. És emlékezett a könnyeire. A könnyekre, melyek kisfiú kora óta várták, hogy elsírja őket.

 

– Hazajöttél, fiam, most már itthon vagy. Gyere, ezt meg kell ünnepelni. Együnk, mindjárt kész a vacsora. – Bementek a nagy, fehér épületbe. Keresztülmentek az előtéren, majd beléptek egy hatalmas bálterembe, ahol középen hosszú, terített asztal állt. Az asztal telve pompás fogásokkal, étellel, itallal, körülötte pedig sok, ünneplőbe öltözött ember. A kertész, vagy kicsoda, odasétált az asztal főhelyére, leült, majd hellyel kínálta az újonnan érkezettet.

A titokzatos kertész ünnepélyesen bejelentette: – Hazajött a fiam. – Ezzel pedig kezdetét vette a lakoma. A többiek viszont zúgolódtak, mikor meglátták, hogy az asztalfőn, az Apa mellett balról Sztálin ül. Ismerték őt, tudták, mennyi vér tapad a kezéhez. Mindenki, mikor először vesz részt a lakomán, odaülhet az Apa mellé. De őt miért engedte oda? Ez azért már túl van minden határon! Apai kéz ilyet nem tehet! Ekkora kegyben egy gyilkos nem részesülhet! Nem ülhet egy asztalhoz ártatlanokkal, önfeláldozókkal, de csak kevésbé bűnösökkel sem vagy épp saját áldozataival! Zúgolódott a tömeg.

Egyszer csak nyugodt, ám határozott hangon megszólalt a Fiú: – Testvéreim, én kértem Apánkat, hogy engedje haza a testvéremet. –  Csend. Döbbenet. Értetlenség. Némaság. Ha a Fiú megszólalt, mindenki elnémult. Az Ő szava szent és sérthetetlen volt. Amit Ő mondott, az úgy volt. Mert őt mindenki tisztelte és szerette. Ő volt a legidősebb. Minden este az Apa jobbján ült. Egész életében a családja érdekeit nézte. Önmagát háttérbe szorítva áldozatot hozott. És mindenkit Ő hozott ide. Ezért szavainak súlya volt. Mindenki hallgatott rá, de ezzel sosem élt vissza. Őt is Ő hozta ide.

Döbbenet, csend, némaság. S a lakoma folyt tovább. Sztálin pedig megszeppenve ült az Isten mellett.

 

Prém Alexandra, Debrecen, 2017-03-29

Ha szeretnél választ kapni a kérdésre, hogy “Miért éppen Sztálin?”, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, amit megtehetsz a jobb oldali menüsorban.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.